Annyifélék vagyunk, és annyi mindent hozunk magunkkal, hogy ha a legjobbat is szeretnénk gyermekeinknek adni, van, hogy az mégsem sikerül. Sőt mi több, megbukunk szülőként.

Egy veszélyes kategóriát képviselnek azok a szülők, akik figyelik más véleményét. Ha valakinek nem tetszik gyermekével kapcsolatosan valami, akkor a nevelést és gyermekét is más igényeihez faragja. Mindig attól tart, hogy nem fogják kedvelni sem őt, sem gyermekét ha nem olyan, mint azt valaki elvárná tőlük. Ebben a közegben sem igazán számít, hogy milyen a gyerkőc egyénisége, személyisége. A lényeg, hogy másoknak tetsszen még akkor is, ha ebben a gyerek nem boldog, hiszen nem önmaga.

Nem mindenkinek alakul jól az élete. Származhat olyan családból, ahol már eleve nagy hátrányokkal szembesült társaihoz képest, és azután sem tudott abból a helyzetből kivergődni. Nem tudott, vagy nem is akart. Viszont a gyermekét is ebben az állapotban tartja és neveli, így akkor már legalább van kivel együtt szenvednie. Az ilyenfajta szülő abban támogatja gyermekét, hogy együtt maradjanak a rossz helyzetben. Nem a kitörés onnan a cél, hanem az, hogy ne maradjon egyedül. Ez nagyon sokszor a tudat alatt zajló folyamat, de másoknál akár nyílt üzenet a gyermek felé, hiszen a szülők gondoskodnak a gyermekről, tehát tartozik azzal, hogy mellettük legyen és ezt a gyerek orra alá is dörgölik. Az érzelmi zsarolás egy változatáról van szó, amely természetesen ártalmas a gyerekre nézve. Az ilyen szülő magához láncolja gyermekét, mindezt úgy, hogy a szeretet köntösét húzza rá a nevelésére.

Az ép eszű ember szereti a gyermekét, és bizony néha magukra kell hagyni őket, el kell engedni, hogy tapasztaljanak, tanuljanak, éljenek. Ez nem egyszerű feladat, de jól tudjuk, hogy ez az élet rendje. Na, de ha rátelepedő a szülő, akkor ezt nem így érzi. Az ilyenfajta szülők ugyan nagyon szeretik gyermekeiket, jót akarnak nekik, de annyira féltik, óvják, kiszolgálják őket, hogy a felnőtt életre teljességgel alkalmatlan fiatalt nevelnek. Nem is akarják, hogy gyermekük elhagyja őket. El tudná úgy képzelni az egész életét a rátelepedő típus, hogy gyermeke mindig mellette legyen. Egy darabig ez persze viselhető, de ahogy nő az utód, úgy válik egyre kínosabbá és terhesebbé a kapcsolat. Ilyen közegben felnőni azt jelenti, hogy a valódi életben nehezebben tud konfliktusokat, emberi kapcsolatokat értelmezni,  feldolgozni és kezelni.

Szülőnek lenni sokszor nehéz, és tele van bizonytalansággal, ahogy a gyerekkorunk is lehet ilyen. Ha szülőként nagyot hibázik valaki, de később annak felismerése után javítani próbál a helyzeten, akkor a kötődés szülő és gyermeke között javítható, jóvá tehető. Csakhogy a sérülés a gyermekben ott marad, ráadásul feldolgozatlanul. Elraktározzák magukban, és el is felejtik, hogy mi történt közöttük. A jó kapcsolat elfeledteti azt, hogy volt idő, amikor nem talált egymásra szülő és gyermeke. Mivel a jelenlegi kapcsolat kiváló, így a mélyben reked a probléma gyökere. Ne csodálkozzunk, ha a fiatal sorra hozza a rossz döntéseket, nem tudja megállni helyét sehol, nem találja önmagát.

Olvasd el a cikk előző két részét is!