A szülői nevelés egyik fokmérőjének tartják, hogy a gyermek köszön-e, illedelmes-e vagy sem. Csakhogy olykor még a felnőttek is elbizonytalanodnak, hogy kinek és mikor hogyan illendő köszönni.
A múlt századokban azt a gyermeket kedvelték, akinek jelenléte látható volt, de hallható egyáltalán nem. Az illedelmes köszönésen kívül nem sok minden hagyta el a gyerekek száját. Ma, ha egy gyermek ilyen, pláne, ha a miénkről van szó, meg vagyunk ijedve. Azonnal azt képzeljük, hogy valami gond van a gyermekünkkel. Közösségben a gyermek nem akar köszönni senkinek, ezenkívül ráadásul alig akar megszólalni akkor is, ha kérdezik. Vagy tényleg meg sem mukkan, vagy csak az orra alatt motyog valamit. Aggodalmat kelt az is egy mai szülőben, ha gyermeke nem szeret a társaság középpontjában lenni, szeret elhúzódni és egyedül játszani. A közösségben a gyermek félénk, nem szeret részt venni semmi közös tevékenységben. Ezt a pedagógusok csak megerősítik, és tovább erősítik a szülő aggodalmát is, miszerint gyermekével nagy gondok vannak. A szülők életrevaló, a jég hátán is megélő, talpraesett, illedelmes, okos gyermekeket szeretnének a világba kiküldeni. Biztonságban és jólétben akarják gyermekeiket tudni, de egy félénk, társaságban és idegenek között kényelmetlenül érző gyermekből milyen felnőtt válhat? Még köszönni sem köszön, pedig ez alapvető. Egy idő után felháborító a szülők és akár az idegen felnőttek számára is.
A köszönés a kapcsolatteremtés alapja. A pici gyerekek egy része köszön boldognak, boldogtalannak, a másik inkább anyja mögé bújik, amikor idegennek kellene köszönni. Ekkor még édesnek tartja mindenki. Kiskamaszkorig azonban a köszönési forma nem jelent túl nagy kihívást, hiszen a „csókolom!” mindenki számára elfogadott. Egy nála jóval idősebb, de fiatal felnőttnek ez a kiskamasz ugyanúgy köszönhet ebben a formában. A fiatal felnőttnek ugyan szokatlan és idegen is, de el kell fogadni, hogy a gyermeknek ő már igenis felnőtt. Nem idős, de érezhetően idősebb a gyermeknél, így a bizonytalanság miatt inkább a „csókolom” formát választja üdvözlésként. Fontos, hogy ebben a helyzetben ne hozzuk zavarba, és ne szégyenítsük meg a fiatalt, ha azt akarjuk, hogy továbbra is köszönjön.
Előfordulhat, hogy a köszönési szándék megvan a gyermekben, de elbizonytalanodik a megfelelő formáció alkalmazásánál. A szülő egy jól irányzott súgással segíthet gyermekének eligazodni.
Főleg kamaszkorban okoz nehézséget a köszönés, de egyáltalán nem az a megoldás, ha ismerőst látva fejét lehajtva átmenekül az utca másik oldalára. Ha a „csókolom” már ciki, akkor át kell térni a napszaknak megfelelő köszönési formára, de a köszönést nem szabad mellőzni.
