Ezek azok a tevékenységek, amelyet senki sem lát szívesen más embertől. A haj tekergetése ugyan egyáltalán nem gusztustalan, azonban elég idegesítővé tud válni, ha azt sokáig teszi előttünk valaki. A körömrágás, az orrtúrás és a bőr rágása, evése pedig kimondottan kiábrándító látványt tud nyújtani. Mégis sokan teszik ezt.

Egy szülő sem tanítja erre gyermekeit, mégis találkozhatunk azzal, hogy a fenti rossz szokások közül valamelyiket rendszeresen műveli a gyerkőc. Nemcsak a gyerekkor rossz szokásai ezek, felnőttek között is jócskán lehet erre példát találni.

Aki a körmét rágja, arra azonnal ráaggatják azt a sémát, hogy biztosan gyermekkorában történt valami az életében, azóta rágja a körmét. Nos, valóban a körömrágás nagy részének lélektani gyökereit a gyermekkorban kell keresni. Sok kisgyermek életében van valamilyen tárgy, amely a legbecsesebb kincse közé tartozik. Lehet az egy párna, egy párna egyik csücske, egy takaró, egy cumi, egy alvós állatka, igazából bármi, ami a gyermeknek a biztonságérzetet adja. Csak nehezen lehet az ilyen dolgokat kimosni, szinte tragédiaként élik meg a gyerekek, hogy más lett az illata, a finomsága az anyagnak. Ez a tárgy valamennyire pótolni tudja azt a biztonságot, amit a szülők, leginkább az anya nyújt. Csakhogy nem minden gyerkőc életében van egy ilyen különleges társ, így elképzelhető, hogy a saját testükön keresnek azt pótlót. A kezünk mindig nálunk van, és ezt a gyerekek is tudják. Az ujjszopás és a körömrágás tehát egyfajta biztonságérzetet nyújt a gyerekeknek. Kialakulhat a kötődés zavara miatt, mert nem érzi magát biztonságban. A felnőtt korban megjelenő körömrágás sokkal inkább átmeneti probléma és erős sokkhatáskor tűnhet fel.

Aki nem a körmét rágja, az rághatja a köröm melletti bőrt. Akár véresre, sebesre is, így az ilyen kezek nem túl biztató látványt nyújtanak. A bőr rágása és annak elfogyasztása mögött áll a körömrágáshoz hasonló bizonytalanság érzése, a bőr rágása, sőt mi több, sebesre rágása már félelemre, elfojtott agresszióra mutathat rá.

Bármilyen hihetetlen és gusztustalannak tűnő, de az orrváladékkal való foglalkozás természetes. A testünk és életünk része a testnedvek is. Ahogy a gyerekek kezdik felfedezni saját és a másik nem létezését és különbségét, úgy kezdi el őket érdekelni őket, ezért felfedezéseket tesznek. Épp ilyen természetes az is, hogy a testnedvek is megfigyelést érdemelnek a gyerekek életében. Játszanak a nyálukkal, buborékot fújnak belőle, és éppígy felhasználják az orrváladékot is. Az orrtúrás azonban még felnőtt korunkban is megmaradhat, csak annyi különbséggel, hogy azt már képesek vagyunk koordinálni. Nagyközönség előtt vissza fogjuk magunkat, azonban, ha valaki nem lát, megtesszük.