Sokan csak azt mondják, hogy megbocsátottak, de ahhoz, hogy igazán meg tudjuk ezt tenni, el kell engedni a haragminden lélekmorzsáját. Ehhez egyáltalán nem szükséges az illető elé állni, meghallgatni bocsánatkérését, amelyre azt mondjuk: megbocsátok. Mit sem ér, ha ez üres szó, belül egyáltalán nem engedtük el a negatív gondolatokat a történéssel és a személlyel kapcsolatosan. Azonban a megbocsátás nagyon jó tulajdonság, már csak azért is, mert az emberi lélekre is jó hatással van. Ha megbocsátunk annak, aki nekünk ártott, nem foglalkozunk többé azzal, ami egykor történt az csak jó nekünk, hiszen a tudat és a testi egészséghez az kell, hogy a negatív érzelmektől megszabaduljunk.

Ezt azonban sokszor könnyebb mondani, mint megvalósítani. Nincs egy olyan könnyű technika, amit hasonlóan egyszerű elsajátítani és alkalmazni. Ahhoz, hogy könnyen meg tudjunk valakinek bocsátani, felfogásunknak és lelki alkatunknak alkalmasnak kell lennie ehhez, csakhogy ezt a környezet erőtejesen befolyásolja.

Az olyan világban, ahol a közösség fontossága nem akkora, mint az egyéné, ott a megbocsátás sem működik gördülékenyen. A nyugati világ szellemiségére igaz leginkább ez, ahol az egyének egymással állandó versengésben vannak. Nemcsak a politikai életben, a gazdaságban, hanem a magánéletben is. Az ilyen állandó versenyszellem önzésre, bizalmatlanságra motiválja az embereket. Ebben a társadalomban nehezen megy a negatív gondolatok elengedése, a valakinek való megbocsátás.

Egy kísérlet során egyetemista fiatalokkal töltöttek ki egy olyan tesztet, amely során pontszámmal kellett értékelni, hogy az adott kijelentés mennyire igaz. Így mérték a szélsőséges versenyszellemet és a megbocsátásra való hajlamot. Azt az eredményt kapták, hogy akik a versenyszellemben magas pontszámot értek el, azok kevésbé voltak képesek a megbocsátásra. Ez azonban az extrém, letaroló versenyszellemre vonatkozik, nem arra az önfejlesztésre, ahol a többieket nem úgy látjuk, mint versenytárs. Ez utóbbi ugyanis egyáltalán nem rombolja a társas kapcsolatokat.