A két hetes felkészítő tanfolyam után, melynek során elsajátíthatta az alapokat és bebizonyította, hogy nem a törvény elől menekül és még csak nem is őrült meg teljesen, Dunn nekivágott az ausztrál bozótosnak két másik nő és három férfi társaságával.

A hatos csoport azonban igen hamar átalakult. Az egyik férfi nem sokkal az indulás után meggondolta magát és inkább belépett a hadseregbe, és a másik is hamar a háta mögött hagyta a társaságot. Aztán az egyik nő beleszeretett út közben egy madárszakértőbe, a Dunnon kívül megmaradt nő pedig a szintén ott maradt férfi útitársukkal szőtt romantikus kapcsolatot.

E szappanoperába illő események után Dann végül magára maradt az ausztrál vadonban. Eleinte nagyon csalódott volt, hiszen nem egészen így képzelte az életét, de lassacskán belerázódott a magára rótt izgalmas kalandba. Amikor tehette, kengurut, oposszumot, denevéreket evett, amiket elcsapva talált az utak mentén, később már különféle csapdákkal is kísérletezett. Egy alkalommal sikerült is fognia egy törpe kengurut, a neheze azonban csak ezután jött, amikor le is kellett ölnie az állatot, megnyúzni, kikészíteni, és megenni, végül pedig felhasználni minden egyes porcikáját. Az állat bőréből később szatyrot készített, ebben vitte magával tűzcsiholó ágait.

A civilizációval együtt annak legtöbb luxusát is maga mögött hagyta, nem használt se szappant, se sampont, se dezodort, a haja mégis páratlanul fényes és dús lett. Amire igazán büszke volt, hogy sikerült olyan kunyhót összeeszkábálnia, ami tökéletesen vízhatlannak bizonyult még a legnagyobb zivatar közepén is. Tüzet is maga csiholt két bot összedörzsölésével, ami persze nem ment könnyen. A nagy igyekezettől hatalmas, fájdalmas véraláfutások nőttek e kezén.

Bár az egy év során, amit az ausztrál bozótosban töltött, számos nehézséggel kellett szembenéznie, a legfájóbb mégis az volt számára, amikor 12 hónap elteltével ott kellett hagynia a vadont és visszaköltözött a városba. Sokáig nem találta a helyét annak ellenére, hogy már rettenetesen ki volt éhezve egy finom csésze kávéra, csinos ruhákra és a barátai társaságára. Az újonnan felfedezett várost túlságosan nyüzsgőnek, lehengerlőnek találta, lakásának négy fala között pedig klausztrifóbiája lett. Úgy érezte, hátrahagyta azt a hihetetlenül szoros kapcsolatot, amit a vadonnal kialakított, és a bensőséges, intim viszonyát a saját táplálékával.

Dunn ma már szabadúszó újságíróként dologzik, szabadidejében pedig a könyvét írja, mely arról az egy évről fog szólni, amit Ausztrália bozótosában töltött, teljesen egyedül.

 (Daily Mail)