A legszebb érzés a szeretet, a szerelem. Ez lenne az ideális állapot, erre irányulnak cselekedeteink. A szeretet és a szerelem belső békét ad. A szerelemben kiteljesednek a lelki és a testi vágyak egyaránt. Sok energiát és időt fektetünk be, és mindezt azért tesszük, hogy viszont megkapjuk. Ha ez megvan, akkor a lelkünk békés, boldog és nyugodt. Minden olyan egyszerű volna, ha ez így lenne. Csakhogy nagyon sokan élnek egyensúlyát vesztett kapcsolatban. Az egyik fél adja a szeretet, a másik fél passzív. Aki mindig csak ad, de viszonzásul nem kap, az elkezd a szeretetért sóvárogni, mert ki van éhezve arra. És az is kiéhezett a szeretetre, aki nem annyit kap abból, mint kellene, mint várná párjától. Még, ha tudja is, hogy párja valójában szereti, de azt nem gyakran hallja tőle, netán egyáltalán nem önti szavakba az érzéseit. Annyifélék vagyunk, és szeretni is annyiféleképp tudunk.
A kapcsolatban élők joggal várják azt, hogy szeressék egymást, ám ha az mégsem viszonzott, akkor abban reménykedünk, hogy vagyunk olyan különlegesek a másik fél számára, miattunk majd megváltozik, belénk szeret. Valóban bekövetkezhet az, hogy az álalunk kibocsátott rezgés, a szeretet eléri a célzott szívet és viszonzásba kezd, de semmi garancia nincs erre. Megérezzük azt, amikor a szerelem beteljesedik, hiszen a befektetett energia meg is térül. Aztán bekövetkezhet az, hogy a viszonzásban úgy érezzük, a másik fél közel annyi energiát sem fektet be, mint mi. Van olyan, aki nem is mondja ki a bűvös szót, és ez leginkább a férfiakra jellemző. Ha azonban érezteti apró és nagyobb megnyilvánulásokkal az helyettesítheti némileg azt a szót, amire minden nő vágyik hallani és minél többször. A minél többször azonban abban az esetben állja meg a helyét, ha az nem rutinosan jön a másik fél szájából. A nő számára a "Szeretlek!" szónak súlya van, méghozzá igencsak nagy. A megszokásból és minden érzelem nélkül kibökött szavak hamisak, és gyűlöletessé tudnak válni.
Ha a kapcsolat során felbomlik az érzelmi egyensúly, akkor a szándékok, a cselekedetek és a szavak minősége, mennyisége is megváltozik. Ez az állapot azonban egyre csak durvulhat, amely odáig süllyedhet, hogy már nincs meg a kellő tisztelet a másik iránt. Ha a befektetetett szeretetet páncél veti vissza, akkor már nincs meg az alkalmazkodás a társ iránt. Ha nincs tisztelet, ha egyoldalú a kapcsolat, ha már hazugságok is tarkítják, akkor az a kapcsolat mérgező. Az a társ már nem társ.
Ismerünk olyan párokat, ahol már akár a kirakatban is látszik, hogy baj van. Valamelyik fél megalázza és mégsem szakít vele, mégsem hagyja el. A szerelem az tényleg vak tud lenni. Az ilyen emberek az érzéshez ragaszkodnak leginkább, amit még a legelején éreztek párjuk iránt. Na és persze benne van egy jó adag félelem attól, hogy a szakítás után egyedül kellene a nagyvilágban megélni. Sokakat ez tart egyben még a rossz kapcsolatban is.
Ha azonban a szeretet mély és kölcsönös, de az idő és a külső behatások miatt elveszítettétek egymást, nem feltétlenül a szakítás a megoldás. A dolgokat helyre lehet hozni, fel lehet élénkíteni, ha az útjuk egyfelé mutat, az érzelmeket felszínre lehet kaparni. Azt azonban nem szabad hagyni, hogy a kapcsolatban a szeretet viszonzatlan maradjon.
