Évszázados társadalmi beidegződés, hogy a főnöknek férfinak kell lennie. Ám ez a modern korban már egyre jobban változik, egyre több helyen kerülnek hölgyek vezető pozícióba. Egyéne és neme válogatja, hogy ki szereti jobban, ha férfi és ki, ha nő dirigál.

Ha erőskezű vezetőre van szükség, akkor a cégek általában férfiakban gondolkodnak, mondván, képesek, átgondolt, higgadt, érzelemmentes döntést hozni, ám meglehet, beosztottjaik épp ez utóbbi miatt nem lelkesednek értük. Más ugyanis a vállalat és más az alkalmazottak érdeke. Egy nő általában jobban hagyja magát meggyőzni, ráadásul komfortosabb is a munkahely a vezetésük alatt, mivel szinte családként tekintenek a ranglétrán alattuk lévőkre. A familiáris jellegből fakadóan a szebbik nem képviselői a magánéletbeli problémákkal szemben is megértőbbek.

Ugyanakkor egyes férfiak megalázónak érzik, ha egy ellenkező nemű dirigál nekik, míg a nő-nő viszonylatban a rivalizálás lehet gátja annak, hogy zokszó nélkül végrehajtsák az utasításokat. Ez utóbbi azért is okozhat problémákat, mert a női vezető általában többet vár el a beosztottjaitól, jobban hajtja őket, mivel kicsit még mindig férfi soviniszta világunkban bizonyítani akarja, hogy egy nő is tud legalább olyan jól irányítani.

Ám a női szeszéllyel is számolni kell, a férfi vezetők reakciója hosszabb távon jobban kiszámítható, kevésbé tartogat meglepetéseket. Ha szigorúnak ismertük, akkor az esetek döntő többségében nem lehet meglágyítani, ha viszont megengedőnek, akkor az autokrata fellépésre nem kell számítanunk.

A munkahelyen kívül viszont a férfi vezetőkkel könnyebb bratyizni, bedobni egy pofa sört, vagy egy felest, ellazulva beszélgetni az irodai dolgokról. Ezzel szemben a főnökasszonyok általában igyekeznek megőrizni a három lépés távolságot a beosztottjaikkal, nem szívesen vegyülnek velük a munkahelyükön kívül.

(Fotó:www.executivepa.com.au)