Ha hosszú távon fokozott érzelmi megterhelés éri az embert, akkor lelkileg, fizikailag és mentálisan is kimerülhetünk. Ezt nevezik kiégésnek, vagy angolosan burnout-nak. Főleg azokra jellemző ez a fajta tünetegyüttes, akik társadalmi, segítő munkát végeznek, munkájuk során sokkal nagyobb empátiát kell tanúsítani más emberekkel szemben.

A magánéletet és a munkát sokszor nehéz összeegyeztetni, ez kiégéssel fenyegethet. Vannak olyan szakmák, amelyben a dolgozók kimondottan érintettek lehetnek a kiégés szindrómában, ilyenek az orvosok, az ápolók, a pszichológusok, szociális munkások, könyvtárosok, tanárok, jogászok, tanácsadók, a médiában dolgozók. Még lehetne sorolni. Olyanok élhetik meg a kiégést, akiknek gyakran kell szembesülniük krízishelyzettel, munkájuk során nagy felelősség nyomja a vállukat, nem látnak előrelépési, kiugrási lehetőséget.

Divatbetegségnek tartják, 1974 óta írták le ezt a szindrómát, úgyhogy tényleg elég új keletű. A tüneteggyütesre jellemző az apátia, az olykor túláradó lelkesedés a munka iránt, a teljesítőképesség csökkenése, túlzott kapcsolattartás a kollégákkal.

Aki túl nagy elánnal indul neki a munkának, nagyok az elvárásai is, sok-sok megvalósítandó terve és célja van, ám a valóság a fejében kialakítottaktól nagyon eltér, az szembesül a nehézségekkel, a csalódással. Ha ez folyamatosan halmozódik, akkor elkezdődik a burnout folyamata, amelynek több szakaszát különböztetik meg, úgymint az idealizmus szakasza, a realizmus szakasza, stagnálás ideje, frusztráció, apátia.

A kiégés tünetegyüttes gyógyítása sokkal nehezebb, mint azt megelőzni. Habár úgy tűnik, hogy csak a kiégésében szenvedő érintett az egész folyamatban, valójában az őt körülvevő személyek is, legyen az a családja vagy a munkatársai.

Sokan veszik komolyan a munkájukat, sok energiát fektetnek abba, hogy feladatukat jól végezzék, hogy magasabb pozíciót érjenek el, azonban egyáltalán nem feltétlen következménye ennek a kiégés, ha kellő motivációt kap a munkájával kapcsolatosan. Ha a munkatársak és a vezetés is fontosnak tartja a saját személyiség jelentőségét, ha lehetőség van a szakmai fejlődésre, az kellő teret ad az embernek, elkerülhető a kiégés szindróma.