Ha egymás mellé tesszük a két babát, rögtön feltűnik, hogy az „átlagos” baba teste mennyire zömöknek és teltebbnek tűnik az igazi Barbie mellett. Azonban ez nem más, mint egy optikai csalódás. Most egyik kezünkkel takarjuk le az eredeti Barbie-t és úgy vizsgáljuk meg a másik babát! Már láthatjuk, hogy az átlagos testalkatú baba mennyire csinos is valójában.

A Barbie-t gyártó céget, a Mattelt azzal vádolták, hogy az irreális méretekkel rendelkező baba torzítja a gyerekek fejlődésben lévő énképét. Valóban jogos vádak ezek? Elvégre, éppen azért babák, játékok, hogy a gyerekek világát kellemesebbé tegyék. Az unikornist, a hupikék törpikéket, Tom és Jerryt megalkotó cégeket vagy filmgyárakat is be kellene perelni, mondván „torzulást okoznak a gyerekek gondolkodásában”? Elvégre a törpék sem kékek és a tehenek sem lilák, ahogy azt a Milka reklámjaiban láthatjuk.

A valósághű ábrázolást kétségbeesetten erőltető ügyvédek, pszichológusok és szülők álláspontjával két probléma van. Az egyik, hogy lebecsülik a gyerekek éleslátását. Aki vigyázott már gyerekre legalább egy órát, az tudja, hogy ők mindent megfigyelnek. Pontosan látják, hogy anyu vagy az óvónéni sem úgy néz ki, mint Barbie babájuk, és valószínűleg apu sem hajaz Kenre. Mert mi történne, ha a gyerekeket csak a valóságban is létező dolgok utánzataival vennénk körbe? Már nem volnának gyerekek.

A másik probléma a játékok és mesefilmek valósághű ábrázolásmódjával pedig az, amit sugall. Vagyis azt, hogy a gyerekeknek nevelő szándékkal kell ilyen játékokat beszerezni. A legkomolyabban kérdezem: miért? Miért az átlagos testalkatú Barbie babának kell azt sugallnia, hogy mi a normális? Tényleg egy tárgytól várjuk el, hogy felhívja a figyelmet a normalitás határaira és az emberi értékek, az empátia jelentőségére? Ha netalán kérdés merülne fel a gyerekben a valóság és a mese határait vagy törvényeit illetően, nem volna ott egy felnőtt, aki megmagyarázná, hogy mi a „normális”?

Valószínűleg ebből a hibás gondolatmenetből indult ki az az illusztrátor is, aki a telt idomú Disney figurákat is létrehozta. Nem arról van szó, hogy a változatosság ne segítené elő az egymás iránti elfogadást. A probléma gyökere az, hogy sok felnőtt attól fél, hogy csemetéjük követendő példaként, mintaként tekint Hamupipőke karakterére vagy a Barbie babára. De valójában ez is kétélű fegyver: egy túlsúlyos Hófehérkét szívesebben látnánk követendő példaként?

Forrás és kép: http://nickolaylamm.com/