Amikor megismerkedsz valakivel és arról döntetek, hogy ez nem ér véget, akkor randevú után randevú következik. Azt veszed észre magadon, hogy minden mintha könnyebb lenne. Még a napi probléma, ami azelőtt, hogy megismerted volna azt a férfit, megoldhatatlannak, utálatosnak véltél, most fel sem figyelsz arra, csak megoldod és mész tovább. Szerelmesen a világ minden baja sokkal könnyebben megoldhatónak tűnik.
Gondolatod mindig rajta kattog. Várod a vele való újratalálkozást, fantáziálsz arról, milyen lesz, ha újból mellette és vele lehetsz. Elhatározod, hogy a következő randevún sokkal jobban meg fogod ismerni, mert kíváncsi vagy minden vele kapcsolatos történésre.
Már az első találkozáskor nagy hatással voltatok egymásra. Ez valószínűleg így lehetett, ha már párkapcsolatként működtök. Valami felkeltette benned az érdeklődést a másik iránt. Megtetszett és ez kölcsönös vonzalom volt. Persze, hogy a belső értékek is számítanak, de az érzékszerveink választják ki társunkat elsősorban. Nem feltétlenül csak a kinézetre kell gondolni, hanem a bőrének tapintására, finomságára, az illatára, a dörmögő hangjára. Bármi lehet egy másik emberben vonzó, ami után végig a fejünkben marad, és ki sem tudnánk űzni akkor sem, ha akarnánk. A másik fél fogja ezeket a jeleket, és ha az ő érzékei is hasonlóan pozitívan bíráskodnak felettünk, akkor partnerünk reagál ezekre. Az is reakció, ha a nem tetszését fejezi ki. Ha azonban az érzékeink pozitívan reagálnak egymás közelségére, akkor esély van arra, hogy szerelem és kapcsolattá bonyolódjon.
A szerelem könnyebben kialakul, mint a párkapcsolat, ugyanis nem mindig van egyensúlyban az érzelem. Az egyik fél szereti a másikat, de az még nem éli meg ugyanazt az érzelmet, vagy nem engedi magának megélni.
Szerelmünk személye belopakodik a fantáziánkba. Ez az a hely, ahol olyanná faragjuk, amilyennek mi szeretnénk látni. Ha ezzel nem bánunk óvatosan, akkor a másik félre egy általunk megformált személyiségként tekinthetünk, aki valójában egészen más. Nem látjuk igazi valódiságát, csak azt az illúziót, amelyet mi magunk keltettünk. A fantázia szakasza mindenkiben megvan, és kell is, de akkor igazi a szerelem, ha tényleg azzal foglalkozunk ami van, és nem azzal ami szeretnénk, hogy legyen. Ha az adott pillanatban élik meg egymás szerelmét, az igazi.
Ha a szerelemed olyannak lát, amilyennek te is magadat, igazán kielégítő. Az érzés, hogy valaki úgy fogad el, ahogy vagy, és a látvány maradéktalanul tetszik neki olyan tüzet adhat az életedhez, amelyet talán még sosem tapasztaltál. Aki már a kapcsolata elején kritikát kap a párjától, azok között az elszigetelődés egyre nagyobb lesz. Egyszerűen a felszabadult energiák nem fognak tudni szabadon áramolni. Az ilyen kapcsolatból még az elején érdemes kifordulni, mielőtt komolyabbá fordulna a dolog, ugyanis károsítja a lelket, és ha tartós az állapot, akkor előbb vagy utóbb a testet is.
Lehet féltékenykedni, követni, beszámolót kérni párunk minden percéről, de nem érdemes. Ezzel nem a szerelmünket mutatjuk felé, hanem gátoljuk az elmélyülést. Meg kell hagyni a másik szabadságát. Ha a szerelemben nincs szabadság, az a kapcsolat öngyilkosságát is jelenti.
Fájó, mégis általános jelenség a társadalomban, hogy elválás lesz sok kapcsolat vége. Vannak, akik mégis együtt maradnak, mert már megszokták a kialakult helyzetet és nem mernek lépni, váltani, mások a gyerekek érdekeit nézik. Csakhogy ez a társas magány állapota legalább olyan kínzó.
