A dúsabb keblek, a nagyobb kosarak már az 1890-es évek asszonyait sem hagyták hidegen. Számos praktika és házi találmány vezetett az első hivatalos mellnagyobbító műtéthez, amit egy bizonyos osztrák orvos Dr. Robert Gersuny végzett el a világon először a már említett évtizedben.

A doktor a paraffint használt a kliensek mellnagyobbításához, ami amellett, hogy feszes kebleket, telt megjelenést, és látványos változást idézett elő, számos mellékhatással is bírt. Csomók, tumorszerű megkeményedett szövetek, fertőzések övezték a paraffininjekciós beavatkozásokat. Mindezek ellenére egészen az 1920-as évekig bevett gyakorlat volt, amit egy hasonlóan bizarr beavatkozás váltott fel, a zsírátültetés.

Ennek a módszernek nagyon egyszerű volt működési mechanizmusa. A fenékből kimetszett zsírt a kor plasztikai orvosai a mellbe ültették, de hamar leáldozott a technikának, mert a zsír egyszerűen felszívódott és nem okozott szembe tűnő változást.

A szilikon kora

A ma is használatos szilikon csak a ’40-es évek vége felé jelent meg a szépészeti beavatkozásokban, addig a fenti a módszerekkel igyekeztek eleget tenni a páciensek kéréseinek.

A II. világháború nem csak a politikában, de az aktuális szépségideálban is változást hozott, főleg a Távol-Keleten. A háború során Japánba vezérelt rengeteg katona ugyanis máshoz volt szokva, mint amit a helyi prostituáltak megjelenésben nyújtani tudtak. Ekkor jött divatba a szilikoninjekció, amivel az újonnan jött férfikör igényeit is ki tudták elégíteni a kurtizánok.

A szilikoninjekció könnyen hozzáférhető volt, és mivel látszólag nem igényelt különösebb orvosi szakértelmet felhasználása, így a dúsabb keblekre vágyó nők és magukat orvosnak kikiáltó dilettánsok is alkalmazták. Nem csoda, hogy a módszer alig két évtized után tiltólistás lett, ugyanis rengeteg melleltávolítás, daganatos csomó, szervkárosodás és nem várt mellékhatás ütötte fel fejét a használók körében.

A szilikoninjekción túl a műanyag mellek is virágzásukat élték. Az 50-es évek Amerikájában ugyanis előszeretettel ültettek, nejlon, poliuretán, teflon vagy polivinil tartalmú implantátumokat a női keblekbe. A bizarr alapanyagokról hamar kiderült, hogy nem alkalmasak implantátumként funkcionálni: néhány év alatt összezsugorodtak, rákos elváltozást okoztak, fertőzéseket indikáltak és sokszor már el sem lehetett őket távolítani a komplett mell nélkül.

Egy fokkal kebelbarátibb beavatkozás volt a szilikontasak behelyezése, ami a 60-as évek elején volt nagy divat. Ez a módszer a ma is ismert implantátumok atyja: a szilikongumiba zselés töltőanyag került, különböző méretben és állagban, ami végül a mellben kötött ki. A tasakkal karöltve bukkant fel a sós vizes implantátum is, ami annyiban tért el az előzőtől, hogy a beültetést követően töltötték fel a tasakot a kívánt méretre, steril sóoldattal. A kezdetben elutasított eljárás hamar piacvezetővé vált, és maradt a legkeresettebb beavatkozásokat vezető ranglista élén egészen a kilencvenes évekig.

Szilikontilalom

1992-ben aztán véget ért a jóvilág egy időre. A szervezetre gyakorolt káros hatás miatt az USA egészségügyi hatósága tiltólistára tette a szilikon tartalmú implantátumokat. 8 év és rengeteg lobbizás után a tilalom módosult. Az implantátum ugyan használhatóvá vált, de csak abban az esetben, ha sóoldat került be, valamint ha a páciensek részletes tájékoztatást kapnak a beültetésről, a tasakokról és arról is, mit történik abban az esetben, ha egy implantátum megreped vagy szétdurran.

A szilikontilalom egyébként számos újítást hozott az implantátumtörténelemben. Ami a töltőanyagot illeti, a szilikont igyekezték szójaolajjal, cukros és keményítő tartalmú folyadékkal feltölteni, sőt a német szakemberek titánbevonattal látták el az implantátumokat abban reménykedve, hogy a szervezet befogadóképességét ezzel fokozhatják.