Bármilyen jelentéktelen is ez a hasonlóság, a rokon vonások következtében az illetőt sokkal kedvezőbben ítéljük meg, mint a másik embert.

Több kutatót érdekelt ez a kérdés, de egy francia tudós máshogy próbálta ezt igazolni. Két fiatalt állított ezért „szolgálatba”. A fiatal lány és fiú egy gyalogos átkelő előtti részen álldogált, és az volt a feladatuk, hogy járókelőket kérdezzenek meg arról, mennyi az idő. A lány csakis nőket állított meg a kérdés erejéig, a fiú pedig férfiakat. Miután végeztek a kérdés-felelettel, a fiatalok mindegyike megjegyezte néhány ember esetében, hogy pont olyan karórája van neki is. Mindeközben a tudósok azt figyelték, hogy a járókelők mennyit időznek a fiatalok körül. Arra a következtetésre jutottak, hogy amikor kiderült az egyezőség (a hasonló karóra), abban az esetben a megkérdezettek tovább időztek a fiatalok mellett. Hihetetlen kicsi hasonlóság kell két ember között ahhoz, hogy közelebbinek érezzük magunkhoz, másképp tekintsünk rá. A járókelő több ideig volt a megkérdezők körében csupán azért, mert úgy tudta, hogy hasonló az órájuk. Ehhez hasonlóan viselkedünk máskor is. Olyan apróság hatására közelebbinek érezzük az idegent is. A tudományban ezt nevezik automatikus viselkedésnek. Ez egy olyan gépies viselkedés, amellyel nem is vagyunk tisztába. A viselkedésünk legjavát utánzással, tanulással sajátítunk el, vagyis a szabad akarat ez esetben nem érvényesül. Az ismétlődő viselkedés, szokássá válhat. Ezeknek a viselkedéseknek az ereje változik életünk során, és nem mindig állunk a befolyásuk alatt, ráadásul nem is mindig érezzük erejüket. Bezzeg egyes emberek, kereskedők és a politikusok, igenis használják és kihasználják ezt a viselkedésünket.

Az emberek többsége legtöbbször úgy működik, mintha egy gombot nyomtak volna meg, és az működtetne minket. Ez általában jó, de olykor becsaphat.