Az osztenzív kommunikáció olyan informatív és kommunikatív eszköz, amely a társas információk megszerzését és azok feldolgozását, valamint az együttgondolkodást szolgálják. Az osztenzív kommunikáció során információt adunk át, de egyúttal az is nyilvánvaló, hogy kinek címezzük és mit akarunk azzal kifejezni. Ha egy felhőre mutatunk, és közben azt mondjuk egy mellettünk álló személynek, hogy „Nézd, milyen szépek azok a felhők!”, akkor a fogadó azonnal tudni fogja, hogy neki szánják és azonnal a magasba néz. A szemkontaktussal is egyértelműen kifejezhető kommunikációs szándékunkat a másik felé, de ugyanúgy kifejezőeszköz a rámutatás is.

A szemkontaktus és rámutatás pedig a csecsemőknél is működik. Vizsgálatok során megállapították, hogy ha egy pici babával szemkontaktust vettek fel, akkor ugyanaz az agyi terület aktiválódott, mint a felnőtteknél. Ám, ha nem volt meg a szemkontaktus, akkor egyáltalán nem működött az a terület. Vagyis a csecsemőknek éppúgy fontos a szemkontaktus, mint a felnőtteknek. Ezen kívül a nekik szánt, becézőbb, nyájasabb beszédre is jobban reagálnak, mit arra, melyet a felnőttek egymás között használnak. A kicsi gyermekek nyitottak a feléjük irányuló kommunikációra és emellett még azt is ki tudják szűrni, hogy annak mi a célja. A nyelvi jelek ismeretének hiányában azonban a fő hangsúly a babák számára még a beszédes szemeken és a hanghordozáson van. Azt is megfigyelték, hogy a fél éves gyermekek akkor néztek egy adott tárgyra és figyeltek a hozzájuk beszélő felnőttre, ha előtte felvették egymással a szemkontaktust. Olykor pedig még az sem kell, elég a kedves, nyájas beszéd, és a gyermek érdeklődéssel figyel a felé így közeledő felnőttre.

Az osztenzív kommunikáció során a csecsemő észleli a jeleket, és még azok tanító jellegét is megérti. Ezt igazolták kísérletekkel is. Amikor nem történt szemkontaktus a baba és a felnőtt között, akkor a baba nem igazán reagált a felnőttre, inkább csak a háttérben megmozduló tárgyakra figyelt. Ha azonban felvették egymással a szemkontaktust és még az adott tárgyra is mutatott, hiába volt más tárgy is a közelben, csak arra figyelt, amelyet a felnőtt mutatott neki. Ezek az osztenzív kommunikációs elemek ősidőkből származnak, gyökerei valószínűleg az őskorba nyúlnak. Egyelőre úgy tűnik, hogy ez az ember egyedi kiváltsága, legalábbis még nem tudnak más állatfajról, amelyiknél ez a tanítási és tanulási folyamat megfigyelhető lenne.

Már az újszülött csecsemő képes tehát arra, hogy odafigyeljen az emberek arcára, ha felveszik vele a szemkontaktust. Sőt ezen túl még a tekintetével követi is a mozgást és még a saját kis tudásához mérten az információt is értelmezi. Mindez csak megerősíti, hogy mennyire nagy hangsúly van azon, hogy a csecsemőkhöz beszéljünk.

(Kép forrása: slate.com)