A genetika meghatároz bizonyos adottságokat, így a temperamentumot, az érzékenységet, az impulzivitást vagy éppen azt, mennyire nyitott egy gyermek az új helyzetekre. Van, aki veleszületetten nyugodtabb, míg más már csecsemőkorától intenzívebben reagál a világra. Ezek az öröklött jellemzők olyanok, mint egy alaprajz. Kijelölik a kereteket, de nem határozzák meg teljesen, mi épül rájuk.

Sok szülő ijed meg attól a gondolattól, hogyha én ilyen voltam/vagyok, a gyerekem is biztos ilyen lesz. Pedig a genetikai hajlam nem végzet. Inkább lehetőség, amelyre a környezet reagálhat, finomíthatja, erősítheti vagy épp ellensúlyozhatja.
A nevelés, mint belső berendezés
A nevelés, a családi légkör, a kapcsolódás minősége mind-mind formálja azt, hogyan bontakozik ki ez az alaprajz. Egy érzékenyebb gyermek például könnyen szorongóvá válhat egy kiszámíthatatlan közegben, de ugyanő empatikus, kreatív felnőtté fejlődhet egy elfogadó, biztonságos családban.
A szülői minták is kulcsszerepet játszanak. Nemcsak az számít, mit mondunk, hanem az is, hogyan kezeljük a konfliktusokat, a stresszt vagy a kudarcot. A gyerekek ezekből tanulják meg, hogyan viszonyuljanak önmagukhoz és másokhoz. Így fordulhat elő, hogy valaki tudatosan egészen másképp nevel, mint ahogy őt nevelték és ezzel valódi változást hoz létre a családi történetben.
Amikor a kettő találkozik
A modern kutatások egyre inkább azt hangsúlyozzák, hogy genetika és nevelés nem egymással szemben állnak, hanem folyamatos párbeszédben vannak. Egy aktívabb, erősebb akaratú gyermek másfajta szülői reakciókat vált ki, mint egy visszahúzódóbb. Így a gyerek nemcsak formálódik a nevelés által, hanem ő maga is alakítja azt.
Nincs csak egy jó módszer, ami minden gyerekre működik. A tudatos nevelés éppen abban rejlik, hogy figyelembe vesszük a gyermek egyéni adottságait, és ahhoz igazítjuk a határokat, a támogatást és az elvárásokat.

Amit magunkkal vihetünk
Talán a legfontosabb felismerés az, hogy nem kell tökéletesnek lennünk. Elég, ha elég jók vagyunk: jelenlévőek, reflektívek és nyitottak a változásra. A génjeinket nem választhatjuk meg, de azt igen, milyen érzelmi örökséget adunk tovább.
A gyerekeink nem a másolataink, hanem önálló lények. Mi pedig lehetőséget kapunk arra, hogy olyan környezetet teremtsünk, amelyben ezek a történetek a lehető legszebben bontakozhatnak ki.
