A halál egy folyamat. A hozzátartozók úgy érzik, hogy egy pillanat alatt veszítették el a szeretett személyt. A szív megállása valóban pillanat műve, ám a szervek nagy része egy ideig még nem károsodnak, működnek. Ez az a pillanat, amikor még vissza lehet térni a halál kapujából.

Kísérleteket már végeznek állatokkal, méghozzá addig alkalmaznak bizonyos anyagokat, amíg azzal lassítják a szívműködést, az anyagcserét. Egyfajta hibernálást végeznek, és csak akkor ébresztik fel állati páciensüket, amikor elhárították az életveszélyt. Más orvosok is lecsökkentik a beteg testhőmérsékletét azért, hogy a vérzést csillapítsák, a seb ellátása után állítják vissza a normál hőmérsékletet, így minimalizálják a vérveszteséget.

Az 1900-as évek második felében elmosódott a határ élet és halál között, hiszen az új, életet fenntartó készülékek használatával a légzés és a szív leállása már nem jelentette azonnal a halál beálltát is. Később szerveket transzplantáltak, amelyek sikeresek voltak, életeket mentettek meg. A halál mezsgyéje egyre szélesedett.

Az agyhalált az alapján állapítják meg, ha a beteg reflexei nem működnek, kómában van, agytörzsi reflexei sem működnek, és gép nélküli légzésre nem képes.

Az agyhalál maga a halál, ám csodás halálból való visszatéréseket lehet hallani, olvasni. Egy amerikai fiú is elmondhatja magáról, hogy túlélte a halált. Egy nap beleesett a jéghideg patakba, testvérei nem tudták kihúzni, egy szomszéd sietett a segítségére. Értesítették a mentősöket, ám a sietség ellenére is eltelt több mint félóra. Azóta a fiú szíve nem dobogott, testhőmérséklete kritikus 25 fokra hűlt le. Hoztak már vissza így az életbe gyermeket, de nem ilyen hosszú szívmegállás után. Másfél órán keresztül nem vert a gyermek szíve, nem volt pulzusa, nem lélegzett. A kisfiú története csak egy a sok közül. Csodák igenis léteznek, és olykor a halál produkálja az életet.