A XVI. századi Olaszország elitjének volt csemegéje a vattacukor. Megszokott látvány, ahogy egy gépből kiemelkedik a színes, édes pamacs, ám a kezdetek kezdetén a vattacukor elkészítéséhez nagyon sok befektetett energia és idő kellett. A technika hiánya és a cukor drágasága miatt így csak kezdetleges édességet tudtak akkoriban létrehozni.

A vattacukrot azért szeretjük, vagy pontosan amiatt nem szeretjük, mert ragadós. Az édes, a szájban nagyon hamar oldódó, gyapjú tapintású finomság lényegében felhevített cukor. Száraz állapotban puha és lágy, ám ha nedvesség éri, akkor ragacsossá és csomóssá válik. Ha sokáig érintkezik levegővel – vagyis nem esszük meg azonnal, de ezt ki bírja ki? – akkor egyre inkább elveszíti puhaságát és lágyságát.

Később, a XVIII. század Amerikájában a louisianai világkiállítás nagy sikerű kiállított terméke lett ez az édesség. Tündérpehelyként emlegették akkoriban a vattacukrot, 1920-ban pedig átnevezték gyapotcukorrá. A nagy siker miatt 1897-ben hozták létre a pálcás cukor elkészítéséhez szükséges gépet. Azután számtalan berendezést készítettek azért, hogy a vattacukor minél gyorsabban és könnyebben előállíthatóvá váljon. A sok próbálkozás során rájöttek a fejlesztők, hogy a cukor őrlésének finomságával még könnyebb, puhább cukor készíthető. Ha pedig az őrlendő, színezett cukrot nagy sebességű, forgófejbe öntik és kellően magas hőmérsékleten hevítik, akkor a cukor megolvad.

A vattacukrot készítő gép forgófejében egy cukortartó tál van elhelyezve. Abba a tartályba öntik bele a színezett cukrot, majd elkezdik a cukrot hevíteni. A forgófej közben a centrifugális erő hatására kipörgeti magából a cukrot a lyukakon és már lehet is pálcikára ügyeskedni a vattacukrot.

Ha valaki nagyon nem szereti a vattacukrot, még akár egészségügyi szerepét is élvezheti, ha már az ízét nem is, mert újabb kutatásokkal azon fáradoznak, hogy szövegpótló anyagként használják fel az édességet.

(Kép forrása: peachentertainments.co.uk)