A keleti konyha reprezentánsát nem lehet csak önmagában vizsgálni. A kuszkuszhoz történetek kapcsolódnak, mint egy frissen őrölt, gőzölgő kávéhoz. E cikk írójának is van története a kuszkuszhoz, nem is egy. Ezen történetekből csemegézek egy kicsit, és egy Franciaországban töltött nyaram hamisítatlan történetét tárom most eléd. Ezzel is közelebb hozva a keleti szokásokat, a keleti konyhát. Így elérve, hogy másoknak is kedve legyen megkóstolni a kuszkuszt, és közben hagyni, saját történetét megíródni.

A kuszkusz soha nem maradhat ki az ételek sorából. Mivel az ételeknek egy arab családban hosszú sora van, amit számtalanszor meg is tapasztaltam. Mindig az volt az érzésem, amikor a konyha felé vettem az irányt, hogy a kuszkuszból keveset egyszerűen képtelenség készíteni. Ha főznek, akkor ott 5-6 ember bőségesen jóllakik belőle! Sőt, nemhogy jóllakik, még másnapra is marad belőle bőséggel!

A konyha és a nappali közötti állandó nyüzsgés, ricsaj, és a túláradó szeretet, ami az embert folyton folyvást körülveszi, nem mindennapi élménnyel gazdagítja azt, aki az európai társalgási zónához, hangerőhöz van szokva. Az ebéd elköltése egy átlagos napon 3-4 órát vesz igénybe, mivel mindenkinek hosszú története van, a konyhának pedig végeláthatatlan muníciója…. A 3-4 órás étkezés végeztével a desszert, a kávé, esetleg a tea arra szolgálnak, hogy előkészítsék a vacsorát. Én mondom, egy arab családban kifogyhatatlan téma áradattal rendelkeznek a családtagok, akik úgy kombinálják az étkezést a beszéddel, hogy mindig legyen valaki, aki szóval tartja az asztaltársaságot.

Míg a család apraja nagyja a nappaliban beszélgetett, addig én becsusszantam a konyhába. Ami a szemem elé tárult, nem mindennapi látvány volt. Az illatról nem is beszélve! Friss zöldséghegyek, főtt húsok hamisítatlan illata, és valami különleges sárga, dara állagú „valami”, amiről később kiderült, hogy a semoule. Ahogy kérdezősködtem a szakácsasszonyunktól, kaptam 1-2 olyan tanácsot, amit érdemes megfogadni.

Az első, hogy a kuszkuszt csak türelmesen lehet elkészíteni. A jó munkához idő kell, ahogy a jó kuszkuszhoz is. Ha már a türelem megvan, mindig friss zöldséget vásároljunk a piacon, amit alaposan pucoljunk meg. Amikor a semoule-t – magát a darát - vettem szemügyre, a háziasszony két lánya viharos sebességgel megérkezett a konyhába. Az egyikük azt a lábast vette magához, amiben a zöldséget olajban félig megpárolták, majd azt kivéve, beletették a borjú és marha húsokat. Miután ezeket is megpárolták, visszatették az olajba a zöldségeket, amit ezt követően vízzel felöntöttek. A másik lány a semoule-t a mély edényben elkezdte jobbra-balra rázni, mint aki elhatározta, leszitálja az egészet. Eközben folyamatos válaszok érkeznek a miértjeimre. A semoule “ál-szitálása” azért volt, hogy a szemek ne álljanak össze.

Főzés közben a nappaliból megszólal egy arab együttes szólóénekese, így komponálva tökéletes hangulatot a közelgő ebédhez, és a nappaliban zajló társalgáshoz.

Így, mivel én már tudtam, milyen finomságok egész menetoszlopát fogják felsorakoztatni előttem vendéglátóim, így a több-kevesebb elvét követve mindenből csak keveset csipegettem, hogy a főételből már „emberes” adagot bírjak enni.

Nagyszerűen összekomponált főételt ehettem. A puhára főzött húsok és zöldségek csak úgy omlottak szét a számban.

Az én rövid történetem így hangzik a kuszkuszról.

Mindenkinek ajánlom, kóstolja meg, mert olyan ízvilággal fog találkozni, ami a magyar ízektől nem esik nagyon messze.

Ahhoz, hogy Neked is lehetőséged nyíljon megtapasztalni a keleti konyha hangulatát,  olvasd el, az egyenesen Algériából származó kuszkusz receptet.