Nem volt szempont, hogy passzolnak-e egymáshoz vagy nem: kész tények elé állította őket a tradíció mellett sokszor az érdek is. Mostantól vagy együtt, vagy egymás mellett fognak élni (nagyon nem mindegy), hellóSziaSzevasz - ezt kapták, ebből kellett kihozni azt, amit lehetett.
Persze manapság ez már más, a világ boldogabb felén nincs kőbe vésve, hogy csak a nő költözhet a férfihoz, és az emberek sem hozományért, rangért vagy egyéb más előnyért kötik össze az életüket egy másik emberrel, bár kivételek most is akadnak.


Hogy két szerelmes mennyire veszíti el az eszét az együttélés vágyától és ennek következményeképp mennyi idő múlva telefonálnak a költöztetőknek, az esetfüggő.
Vannak, akik - bár tényleg fülig szerelmesek - előbb szeretik kitapasztalni, hogy milyen a másik. Jól teszik; tényleg ez a legbölcsebb megoldás, mielőtt belevágnak bármibe, ami esetleg egy életre meghatározhatja kettejük életét.

Szintén tetőtől-talpig szerelmes párok pedig rögtön csukafejest ugranak az összebútorozás sűrűjébe, aztán vagy jön a feketeleves - vagy nem.
Kapcsolatok pedig lehetnek még olyanok is, ha két ember úgy van együtt, hogy mindkettőnek megvan a maga kuckója, élete és a másik nélkül töltött órái, és megegyezés szerint randevúznak, szexelnek, csinálnak bármi mást, ami és amikor jól esik nekik (bár személy szerint én el nem tudom képzelni, hogy ez az állapot nem jár legalább egyikükben csalódással, hiszen ahhoz, hogy egy ilyen helyzet alakuljon ki, az egyik félnek legalább egyszer fel kellett hoznia a közös élet ötletét, a másiknak pedig erre nemet kellett mondania. Itt az egyik fél a másik szerelmét illetően biztos szegényebb lett néhány illúzióval, ami ha nem is automatikusan "válóok", de nem valószínű, hogy a másik fél ezek után szerelemtől fűtött ódákat fog írni a partneréhez. Szóval én úgy gondolom, hogy valami speciális okon kívül a legtöbb ilyen esetben alighanem borítékolható, hogy vagy a szerelem nem egyenlő mértékű a felek között, vagy a páros egyik tagjának alkalmazkodásra való képtelensége vagy hajlandósága van a háttérben. Bárhogy is van, egyiküknek ez már nem elfogadás, hanem megalkuvás, és ez nem éppen pozitívum egy kapcsolatban. Aztán persze az is lehet, hogy tényleg nincs egyiküknek sem igénye az együttélésre, de szerintem az akkor nem igazi szerelem, hisz' az milyen már, hogy a rózsaszín felhőkön lebegés mellett is mindketten ragaszkodnak a maguk privát szférájához?).

Mi szól az összeköltözés mellett?
Nem hinném, hogy túlzottan mélyre kell merülni a témában: valószínűleg nem mondok újat azzal, hogy például milyen érzés úgy ébredni, hogy a másik kócos hajjal szuszog még mellette, esetleg félálomban dünnyögve húzza vissza magához, és fúrja bele az orrát a nyakába.

Vagy a közös reggeli kávézás, együtt munkába indulás, majd elbúcsúzás, munka után valahol máshol találkozás, utána együtt hazamenés, közös hétvégézés és ezer minden más, amitől párban szebb az élet. Ha meg gyerek is van, akkor pláne lehet emelkedett a boldogság - de ez már más téma, ezzel kapcsolatban megint csak erősen megoszlanak a vélemények.
És hát a legprózaibb vetületéről se feledkezzünk meg: a pénzről. Gondolom, nem kell részletezni, milyen előnyökkel jár, ha két lakhely helyett csak egyet kell fenntartania két embernek, és mennyi mindenre ad lehetőséget egy "feleslegessé" vált lakás.
Ez (és minden más) szép és jó, amíg az ember szerelmes. Meg akkor is jó, mikor a szerelem(mindenképpen elkerülhetetlenül, de viszont csak jó esetben) mély szeretetté alakul át úgy, hogy megmarad a testi vágy is a másik iránt.

És mi szól ellene?
Itt sem lehet kihagyni a fránya anyagiakat: mi van, ha elválnak vagy szakítanak, utána hogy osztoznak, mennek a vérre menő viták az évek során elköltött pénzről (főleg ha egyikük jobban keres), ki mennyit dobott a leveses fazékba. Nyilván persze szerelmesen senki nem úgy ugrik bele egy kapcsolatba, hogy mi lesz, ha majd vége lesz, de pontosan tudni, milyen a sikerarány e tekintetben.

Ha gyerek is lett időközben és őt illetően sem tudnak megállapodni, akkor akár évekig is húzódó gyermekelhelyezési per is lehet a boldogság vége.
Persze van megoldás erre is: házassági szerződés, ami (számomra) kb. egyenlő a nettó bizalmatlansággal, akár az én orrom elé tolnának egy toll kíséretében egy ilyet, és akkor is az, ha én lennék az, aki csak ezzel hajlandó lerakni le egy kapcsolat alapkövét.

És az milyen játék, ha mindenki a saját térfelén marad?

Szinte meg sem ismeri az ember a választottját, hiszen a másik életének csak bizonyos szegmenseiben lesz jelen. Oké: akkor és azt csinálják, amikor és amit akarnak; sokan a fél karjukat adnák ilyen szabadságért (pláne egy rosszul sikerült összebútorozás után). De nem kovácsolódnak össze. Nem biztos, hogy valaha is kiderül, milyen ember a szeretett nő vagy férfi. Nem lesznek anyagi jellegű viták, mert mindenki magának főz, és azt is eszi. Ha meg nem tetszik valami, hát békében vagy haragban, de viszonylag egyszerű módon válnak külön az útjaik, és valószínűleg semmi helyrehozhatatlan nem történik majd, legfeljebb csak az emlékek maradnak meg ideig-óráig. Azok meg, ugye, értékük szerint előbb-utóbb úgyis az őket megillető helyre kerülnek.