Ha azonban nem szeretnénk azonnali elutasításban részesülni, a viccelést talán hagyjuk máskorra és készüljünk fel, mit is mondjunk, ha felteszik a rettegett kérdést: mi a legnagyobb gyengeségünk?

Bernard Marr szakember szerint ez főleg azért hangzik el az állásinterjún, mert jövendőbeli munkaadónk azt szeretné látni, mennyire vagyunk öntudatosak, mennyire figyelünk magunkra?

-Mindenképp tartózkodjunk az olyan klisészerű válaszoktól, mint hogy „Perfekcionista vagyok.” vagy „Túl keményen dolgozom.”

-Helyette inkább azokra a gyengeségeinkre koncentráljunk, amik nem kapcsolódnak szigorúan az adott munkához, tehát ezúttal nem számítanak igazán. Ha például szövegírói munkára jelentkeztünk, elmondhatjuk, hogy nehézségeink adódnak, ha nagyobb tömeg előtt kell beszélni.

-Kerüljük az általánosításokat. Helyette inkább hozzunk fel olyan eseteket, amikor gyengeségünk felszínre jött. Például ne azt mondjuk, hogy gyakran szoktunk másoknak parancsolgatni, hanem hogy nagy nyomás alatt, feszült helyzetekben előfordulhat, hogy mások túlságosan irányítónak látnak bennünket. Ezzel azt állítjuk, hogy gyengeségünk csak bizonyos helyzetekben jelenik meg, és ennek tudatában is vagyunk, tehát dolgozunk rajta.

-Beszéljünk régi sikerekről. Az is jó stratégia, ha nem a jelenlegi hibáinkat boncolgatjuk. Inkább meséljünk olyan régi gyengeségeinkről, amelyeket felismertünk, és tettünk is ellene, akár szakember, akár terápiás csoport, vagy kurzus keretében, akár úgy, hogy ráébredve a hibánkra elhatároztuk, hogy ezentúl változtatunk a viselkedésünkön.

Marr még hozzáteszi, mik azok a gyengeségeink, amiket soha, semmilyen körülmények között ne említsünk az interjú során, ha szeretnénk megkapni az állást:

„Nem vagyok csapatjátékos.”

„Megbízhatatlan vagyok.”

„Nem lehet rám mindig számítani.”

„Nehezen viselem a kritikát.”

„Képtelen vagyok önállóan dolgozni.”

(Kép: lifed.com)