Korábban valóban szoknyát vagy ruhát viseltek a lányok és a nők. Még a jómódú réteghez tartozó nők sem számítottak önállónak, így önálló döntéseket sem hozhattak, hiszen férjük vagy apjuk gyámsága alá tartoztak. Bármilyen ügyben férjük vagy az apjuk képviselte a nőket, a nőnek pedig az volt a dolga, hogy kövessék a férjüket. Mivel nem dolgoztak, így keresetük sem volt, a férfiak kiszolgáltatottjai voltak. Férjük, apjuk elvesztése után az ilyen jövedelem nélküli nőkről a családjuk gondoskodott. A szegényebb réteg női azonban kénytelenek voltak munkába állni, hogy a családjukat eltarthassák. A XIX. század végére a nők egyre inkább azonosulni szerettek volna azzal az élettel, amelyet a férfiak élhettek. Dolgoztak, így hasznos tagjai lehettek a társadalomnak. A gyermeknevelés ugyan nem kevésbé hasznos a nők részéről, azonban be voltak zárva szűk világukba.

Amikor egyre nagyobb vágyuk lett kitörni, akkor munkába álltak, már részt vettek sportokba. Ehhez azonban kényelmetlen és alkalmatlan volt a tipikus női öltözék, a ruha, a szoknya és a fűző. Ez utóbbi olyan fájdalmas viselet egy nő számára, hogy egyáltalán nem bánták, ha ettől a derekat összeszorító darabtól megszabadulhatnak. Sok nő amiatt betegedett és halt meg, amelyet a fűző okozta betegségekből eredt, de gyakori volt a belső szervi problémák megjelenése. Lényegében naponta kínzóeszközben kellett lenniük a lányoknak és nőknek, nem csoda hogy annyian voltak betegek, szenvedtek meddőséggel, azonban a gerincbántalmak elkerülték őket.

A XIX. század végén egy francia nő kérvényezte a nadrág viselésének engedélyét. Sokak számára volt megbotránkozató, hogy a hölgyek lecserélték a szoknyájukat nadrágra, de lovagláshoz sokkal kényelmesebb viselet a nadrág. Ebből a megfontolásból születtek az első nadrágszoknyák, amelyek inkább biztonsági megoldásnak bizonyultak. Angliában még az ilyen nadrágok elnevezése is az volt, hogy biztonsági ruha. Valljuk be őszintén, hogy nem szívesen pattanunk a kerékpár nyergébe ma sem szoknyában vagy ruhában, mert az felcsúszik és kényelmetlenül érezhetjük magunkat, ezért állandó igazgatásba kezdünk. A küllők közé becsípődő szoknyák pedig balesetveszélyesek. Amikor már a kerékpár is közlekedési eszköz volt, ugyanúgy balesetveszélyes volt a szoknya és a ruha, így a buggyos, lábszárig érő nadrágban tekertek. A nadrágot óvatosan ugyan, de kénytelenek voltak engedélyezni a nők számára is, először azt csak sportoláshoz használhatták vagy strandon és otthon. Az azonban kiverte a biztosítékot, amikor a nők nadrágviselésének igénye az utca viseletre is kiterjedt.

A nadrágviselés terén akkor történt áttörés, amikor a legtöbb férfi harcba ment. Az első világháborúban szükség volt a női munkaerőre is, hiszen a férfiak a fronton harcoltak, sokan haza sem tértek. Egyre természetesebbé vált, hogy a nők is dolgoztak, meg is állták a helyüket rendesen. Nemcsak a szegényebb réteg hölgyeire volt ez igaz, hanem a jómódú nők is végre hasznosnak érezhették magukat. Az ugyancsak kényelmi és biztonsági megoldás az volt, ha szoknya és ruha helyett nadrágba bújtak a nők is.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!