kép: http://www.pinterest.com/pin/554576141584974100/
Az emberek szeretnek kategóriákban, elnevezett, definiált halmazokban gondolkodni, általánosítani, mert ez biztonságot ad, segíti a tájékozódást a világban. Ha egy tárgyról könnyen meg tudjuk állapítani, hogy ez egy szék, rögtön azt is tudjuk, hogy mire való, könnyen meg tudjuk különböztetni egy asztaltól. Ha akarjuk – és a legtöbbször akarjuk – el tudjuk kerülni, hogy a konkrét tárgy részleteit, egyediségét is felfedezzük, hisz az rengeteg idő és energia.
A pszichológusokra, pszichológiára ez fokozottan jellemző, néha az az érzésem, hogy semmi más célja nincs, mint kategóriákat felállítani, és azon vitatkozni, hogy mi tartozik bele, pontosan, mit hogyan definiáljunk. Nyilván fontos munka, sok mindenhez elvezet, rengeteg kutatás kapcsolódik hozzá, de mégis azt tapasztalom, hogy rengeteg hátulütője van ennek a fajta dobozosításnak. A segítő szándék épp annyit árt, mint használ.
Nem mindegy, hogy valamiről hogyan gondolkodunk. Pláne, ha változtatni szeretnénk rajta. Fordulnak hozzám édesanyák, leülnek a fotelba, és azt mondják: „szülés utáni depresszióm van.” Ezeken a kereteken belül a világ tele van taposóaknákkal, amelyek korlátozzák a gondolkodást, és a változás útjában állnak. „Beteg vagyok” - azaz meg kell gyógyítani, terápiára van szükségem. Innen már csak egy kis lépés eljutni addig, hogy gyógyszer is kell. Ha abban gondolkodunk, hogy ez egy „betegség”, máris tartósítottuk az állapotot, ami a javulást nehezíti. Ezen felül útját állja annak, hogy az általános „tünetek” helyett az érzéseinkre, gondolatainkra, saját speciális élethelyzetünkre koncentráljunk. Emlékszem, amikor sok-sok év után leszoktam a dohányzásról. Rá kellett jönnöm, hogy az a közhiedelem tart vissza, hogy MINDENKÉPPEN MEG FOGOK HÍZNI! A változás felé egy kedves ismerősöm Lugosi Dóra, személyi edző lökött el, azzal, hogy elmagyarázta, hogyan tudom az anyagcserémet felgyorsítani nikotin nélkül is, azaz egyáltalán nem törvényszerű a túlsúly. Meg is úsztam hízás nélkül (sőt vékonyabb vagyok), és azóta sem dohányzom.
Amióta gyerekekkel is dolgozom, bámulattal tölt el, milyen gyorsan tudnak változni. Szinte csodaszerű esetek történnek, sokszor egyik napról a másikra nyoma sincs a problémának. Ugyanis őket egyáltalán nem korlátozzák hiedelmek arról, hogy a változás milyen nehéz, rögös, fájdalmas, vagy akár lehetetlen dolog. Amikor ilyeneket olvasok akár a szülés utáni depresszióval kapcsolatban: NE VÁRD, HOGY MAGÁTÓL ELMÚLIK!, bevallom, bosszús leszek. A segítő szándék tartósítja, bebetonozza, súlyosbítja a bajt, amely aztán nehezebben is múlik.
Biztos vagyok abban, hogy az anyukákkal, gyerekekkel elért sikereimet főként annak köszönhetem, hogy elhiszik nekem, van megoldás, hogy képesek megcsinálni, erősebbek, mint gondolnák. A probléma egyáltalán nem olyan SÚLYOS, NAGY, RÉGÓTA FENNÁLL, vagy VELESZÜLETETT, hogy nagyon HOSSZÚ és NEHÉZ út vezet odáig, hogy változzon.
Szó nincsen arról, hogy nem tartom nagyra egy szakember segítségét, ha éppen arra van szükség. Én magam is sok energiát beleteszek egy ilyen folyamatba. Azonban úgysem lehet annak segíteni, aki nem akar magán segíteni. A változás felé vezető út 99%-át, a lehető legtöbbet azzal teszi meg valaki, hogy azt mondja, most már elég! Mást szeretnék! A fennmaradó 1% marad a segítőnek, a változási stratégia kidolgozásának, a megvalósításnak. Magától persze, hogy nem múlik el, viszont TŐLED igen!
A várandósság, a szülés semmihez sem hasonlítható folyamat és élmény, s épp annyira van közel a halához, az elmúláshoz, mint az élethez. Olyan határvonal, ismeretlen terep, amit így, hogy nincsenek igazán rituáléink arra, hogy hogyan éljük meg, és ennyire távol élünk az anyatermészettől, igenis idő lehet feldolgozni, a helyére tenni. A legtöbb anya nagyon egyedül van ebben a folyamatban. Nem a praktikus részére gondolok, hogy milyen vitamin szedjen, hanem a lényeget tekintve, a mélyebb rétegekben. A baba megszületése után is szinte bezárva egy lakásba, maximum a kismamák zárt közösségének tagjaként, de a társadalomtól elkülönülve folytatják az életüket. Ott ordít egy csecsemő naphosszat, és nem tudja, mi a baja, hogyan tud segíteni, a tehetetlenség dühe feszít. Kialvatlanok, az életük ingerszegény. Mindenhonnan az árad, hogy aki nem épít karriert, az értéktelen. Azt mondom, hogy nem csoda, ha sokaknak vannak depresszív gondolataik, rosszul érzik magukat a bőrükben. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a kialvatlanság, a túlterheltség önmagában elegendő ezekhez az érzésekhez.)
Minden mással egyetértek. Fontos téma, kell vele foglalkozni, segítséget kérni, szakemberhez fordulni, együtt érezni, ha ilyet látunk, segíteni. De csak azért, mert ez egy olyan dolog, aminek neve van, kutatások mutatják ki, hogy hány százalék szenved benne, elolvastuk, mennyire súlyos, ne dőljünk be ezeknek. Építsünk inkább fel új segítő rendszereket, amiben nem érzi ennyire magányosan magát egy kismama. Helyettesítsük azt a női közösséget, ami a törzsben támogatta az új édesanyákat. Ha a megelőzésre koncentrálunk, vagy úgy tekintjük, mint egy állapot, s nem, mint betegség, gyorsabban múlik.
Pethő Orsolya, pszichológus
Ha nevelési gondjaid vannak, keress meg, segítek: www.kolyokszerviz.hu
