Mindig van, amiért hálásak lehetünk. Elcsépelt gondolatnak hangzik, pedig így van. Nem véletlenül tartja a pszichológia gyógyító erejűnek a hálát. Persze a mindennapok során gyakran elfelejtjük azt, hogy ami körülvesz minket, azt egykoron csak áhítottuk. De nem csak ezt szeretjük elménk mélyére elfojtani, hanem azokat a motiváló gondolatokat, amik nem hagyják, hogy mély önsajnálatunk, és mindent ellepő bánatunk nyakunkon maradjon hetekig. Rossz napod van? Akkora csak olvass, figyelj, és gondolt át!

A fájdalom a fejlődés része

Az élet néha bezár ajtókat, és ez nem is gond Néha egészen addig nem mozdulunk, míg a helyzetünk rá nem kényszerít. Amikor kemény döntések, élethelyzetek előtt állsz, jusson eszedbe, a siker nem jön szenvedés nélkül, és azt se feledd, attól, hogy most szenvedsz, nem jelenti azt, hogy örökké így lesz. Türelem, mert a jó dolgok idővel megékeznek, amikor itt az idejük. Klisé? Lehet. Viszont talán te is megtapasztaltad már életed során, hogy amit görcsösen szorítasz, kicsúszik a kezeid közül, s amint tényleg elengeded, visszatér hozzád.

Az életben minden átmeneti

Így van ez a rosszal és jóval egyaránt. Semmi sem tart örökké, így az hogy néhány napja, hete, netán hónapja úgy érzed, hogy a gondok tengerén hajótöröttként evickélsz, jusson eszedbe, hogy ez csak átmeneti. Egyszer fel fog bukkanni a sziget, ahol kikötve tutajod sütkérezhetsz majd a boldogságban.

Aggódni, panaszkodni? Minek azt?

A lehető legrosszabb dolog, amit önértékelési válságot, depressziód, általános melankóliád vagy szimpla rossz kedved során tehetsz. Egyrészről azért, mert a környezetedet is lehúzod, másrészről azért, mert saját magadat is. Utóbbi nagyobb probléma.

A panaszkodást úgy kell elképzelni, mint egy negatív spirált. Először csak kicsivel kezded, majd azon kapod magad, hogy mindenért sopánkodsz, mindenbe a rosszat látod meg, és minden megoldásra újabb problémával és aggodalommal rukkolsz elő. Ha örökösen nyavajogsz, az agyadat is átprogramozod a negatív gondolkodásra, ugyanis a gyakori panaszkodás megváltoztatja az idegpályát.

Lelked sebei, akaratod erejéről árulkodnak

Az önsajnálatunk közepette gyakran szeretjük azzal kínozni magunkat, hogy mennyi sorscsapás ért életünk során. Nos, ahogy mindent ezt is lehet jól és kevésbé jól értelmezni. Ha életed eddigi kihívásait negatív események láncolatában tekinted, ami sosem ér véget, akkor tényleg nem is fog. Viszont, ha úgy tekintesz rájuk, mint kihívásokra, amelyek nem győztek le, máris megváltozik a dolog. Elvégre, ha annyi mindent túléltél, ezt miért ne tudnád? Ez sem másabb, nehezebb, csak a felfogáson kell változtatni!

Előre nézz!

Csecsemőként milliószor elesünk, mire meg tanulunk járni, mégsem adjuk fel. Felnőtt fejjel visszagondolva, csak legyintünk rá,mondván két lábra állni, és megtanulni járni nem nagydolog, sőt természetes. De a problémák és akadályok tömkelegénél való megtorpanást miért éljük meg világrengető problémának?

Az élet szép és olykor kemény próbák elé állít. Kigáncsol minket, és kajánul az arcunkba nevet. Ilyenkor két dolgot tehetünk, vagy négykézláb megrogyva az élet súlyától folytatjuk utunkat, búsan és depresszióba burkolózva, vagy újra és újra megtanulunk felállni, fáradhatatlanul, ahogy életünk első évében tettük.

Semmi sem olyan nehéz, mint amilyennek látszik, csupán ment közben elfáradunk, de a vihar után, mindig napsütés jön.