Míg sokakra rá lehet aggatni azt, hogy akár a jég hátán is megélnek, mert olyan életrevalók, annyira gyakorlatiasak, ügyesek, sokrétűek, addig vannak köztünk olyanok is, akikre már kicsi korukban is azt lehetett mondani, hogy anyámasszony katonái. Még kicsi gyermekkorban nincs is ezzel gond, de ha felnőtt korban is ugyanezzel lehet illetni egy embert, akkor azt jelenti, hogy nem igazán életrevaló, szerencsétlen. Az ilyen emberre mondjuk, hogy lúzer, hogy tehetetlen. Ennél azonban van egy súlyosabb személyiségjegy, amelynek a tehetetlenség az alapja, csakhogy mindez tanult. A tanult tehetetlenség állapotában élők hasonló tüneteket mutatnak, mint a depressziósok. Ők azok, akik arra sem reagálnak, akiket valamilyen pozitív történés ér. Minden jó ellenére feladják azt, hogy életük pozitív irányba fejlődjön.
A tanult tehetetlenség jelenségét Martin Seligman, egy neves pszichológus fedezte fel. Kutyákkal végzett kísérletei során derült ki, hogy a tanult tehetetlenség állapotában akkor sem változtat az ember a helyzetén, ha arra lehetőség lenne, ezt tapasztalta a kutyáknál is. Úgy vélik, hogy ez az állapot már kora gyerekkorban kialakulhat. Mások, leginkább a szülők példáján keresztül látja és akaratlanul is eltanulják a gyerekek azt, amiben nevelkednek. Az élet nem más, mint a pénz örökös hajtása, a munka, ha jutni szeretnének valahova, akkor álmaik feladása kell, akár nélkülözés, önfeláldozás árán is. Ha pedig ilyen környezetben nő fel egy gyermek, akkor vagy olyanná válik ő is, mint a szülei, vagy ki akar abból törni. Való igaz, hogy már csecsemőként megkapják a gyerekek az első leckéket, de a legtöbb szülő nem elrontani akarja gyermeke életét, hanem jó felé szeretné terelni.
Hogy milyen a tanult tehetetlenségben élő ember? Az, aki mindig csak siránkozik. Állandóan összehasonlítgatja, hogy neki milyen rossz, bezzeg másoknak mennyivel könnyebb. Természetesen meg sem mozdul azért, hogy az állítólagos rossz helyzetéből kikecmeregjen.
Néha tényleg úgy élünk, mint a robotok. Felkelünk, elmegyünk dolgozni, automatikusan tesszük a dolgunkat. Követjük az általános szabályokat, beletörődünk helyzetekbe. Ebben ragadva csináljuk, amit kell. Nincs őszinte mosolyunk, de hogy is lehetne, amikor mókuskerékbe ragadtunk és depressziósok vagyunk?
Biztos, hogy depresszió ez? Vagy inkább csak a motiváció súlyos hiánya? Ha nem mersz kitörni, benne maradsz helyzetekben, nem akarsz, maradsz. Eljuthat az ember arra a pontra, hogy már a motivációt sem veszi észre. Ha pedig felfedezi, akkor nem mer, vagy nem akar megmoccanni a helyzetéből. Nagyon nehéz felfedezni magunkon, de ha ez megtörténik, ha bevallod magadnak is, hogy miben vagy, akkor viszont át kell értékelni az életet. Le kell állni és le kell csendesedni. Tarts kőkemény önvizsgálatot. Valld be magadnak is azt, ami nem megy, ami nem jó. Nem úgy alakul valami, mint ahogy tervezed? Akkor nincs gond, ha te megtettél azért mindent, és önhibádon kívül nem úgy alakult valami, ahogy akartad. De csak azért hibáztatni a világot, és mindenki mást, mert valami nem sikerült, de bele sem adtál szinte semmit, az már nem a normális érdekérvényesítés.
Ne add meg magad a sorsnak, ne legyél tehetetlen. Adódik egy kiugrási lehetőség, de váltani kell? Válts! Menj! Csináld!
