Akarva és akaratlanul is sűrűbben gondolunk azokra, akik már átadták testüket a földnek és megpihentek. Emlékezzünk néhány szép sorral elhunyt szeretteinkre.

Ady Endre is megemlékezett a Halottak napjáról hasonló című versében:

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón…
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!…

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk –
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!

Mennyire igaz Ara Ruch gondolata annak a személynek, személyeknek az elveszítésével kapcsolatosan, akit soha többé nem láthatunk:

„A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad.”

Juhász Gyula Consolatio című versében ezeket a gondolatokat fejti ki:

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren. 

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Mikszáth Kálmán gondolataival búcsúzva Cikkek és karcolatok első kötetéből idézünk:

„Hideg rögök, mik némán is beszélni tudnak és szavaikat megérti, akinek fájnak...”

„Ma a halottak napja van!
Nem a csüggedés merev fájdalmával, de a kegyelet meghatottságával lépünk e hantokhoz, s egy könnyet ejtünk... rájok, koszorú gyanánt...
Ez a könny, mely beszivárog a rögökön át az életrehívó emberi akarat igaz csöppje... súgja meg a halottaknak valamennyink hívó üzenetét...”