A XIX. század közepéig, egyértelműen a bor országa voltunk, nem kérdés. Elenyésző volt a sörfogyasztás, míg a borszőlők, ilyen-olyan minőségben, szinte az egész ország területén megtalálhatóak voltak.

A fogyasztás átalakulásának és a sörfőzés ipari méretű, előretörésének az egyik oka, nem volt más valójában, mint egy tetű. Pontosabban a szőlőtetű.

A filoxéra, (szőlőtetű, a levéltetvek közé tartozó, a szőlő gyökerein élősködő rovar) az l860-as években, Amerikából érkezve jelent meg Európában, óriási pusztítást okozva a szőlőterületekben. Hazánkban l874-ben, a Földművelési Ipari és Kereskedelmi miniszter országos felhívásából szereztek róla tudomást és már a következő évben, Pancsova térségéből megérkeztek az első megbetegedésekről szóló hírek.

A legtöbb magyar borvidéken 40-60%-os veszteséget is elkönyvelhettek, de nem volt jobb a helyzet Európa többi országában sem. Képzeljük el, mit jelenthetett ez a gazdálkodók, a generációk óta a szőlőből élők számára. Illetve a kocsmárosok, vendéglátósoknak, milyen fejtörést okozhatott a hiányzó és sok esetben olcsó bor pótlása. Ekkor kezd valójában átalakulni és felfutni a nagy hazai sörgyárak termelése és veszik át bor helyét az alkoholos mennyiségi italok területén.

Sörgyárat létesítenek a pécsi üzem helyén (1848), (1862 a Dreher/Kőbányai) majd a soproni (1895) és ezzel közel egy időben néhány kisebb gyár is alakult.

És közben sajnos dübörgött a filoxéra. Bár lassan, lassan sikerült megállítani a terjedését, de évtizedek teltek el, míg eltűnt a veszélyes kis gyilkos a szőlőkről.

Több nemzetközi és országos rendelkezést hoztak, amelyek szigorúan tiltották a fertőzött szőlővesszők behozatalát. Felállították az Országos Filoxéra Bizottságot, amely megpróbálta összehangolni, az eredményes védekezés érdekében, a különböző szükségintézkedéseket. A legfontosabb feladat a filoxéra megismertetése volt, mivel a hozzá nem értő lakosság körében több tévhit is uralkodott. Ennek az érdekében több felvilágosító előadást tartottak országszerte. A szénkéneg ára mázsánként akár 25-28 Ft is lehetett, ráadásul a növekvő igények miatt nehéz volt a beszerzése is.

A szegényebb szőlőbirtokosok nem bírták kifizetni, ezért l887-ben, központi rendelettel l5 Ft-ra csökkentették a szer mázsánkénti árát. A közvetlen védekezés mellett megindult az ellenálló, direkt-termő szőlőfajták telepítése is.

Új szőlőfajták elterjedése volt megfigyelhető, amelyek jó minőségű bort adva lehetőséget nyújtottak arra, hogy a szőlőtermesztés kilábaljon a nehéz helyzetből. Elterjedt Mézesfehér és a kiváló illattal és zamattal rendelkező Szilváni és Zöld Vertelini, de divatos lett a ma újra hódító fajta az Olaszrizling, illetve a Kadarka és az Ezerjó is. A hatalmas pusztítást eredményező filoxérajárvány és az ezzel egy időben fellépő peronoszpóra és lisztharmat fertőzés felgyorsította a szőlőbirokok átalakulását, elősegítve a modern termelési eljárások és a jobb borkezelés bevezetését.

Az első világháború előestéjén a pusztító vész alábbhagyott, bár még évtizedekig lehetett olvasni a kártékony rovarról, mi pedig azóta megszoktuk és igen megszerettük a sört is.

Hogy sör vagy bor kerüljön inkább pohárba? Ezt a döntést nem szeretnénk mi meghozni, az olvasóra bízzuk :o)

(fotó: independentbeers.com)