A minap, egy opera előadásról kifelé jövet, a zenétől igencsak megrészegülten ötlött fel bennem egy kérdés: hogyan lehetne ezt az élményt megosztani azzal, aki a mai kor mainstream média zenéjén és képi világán nevelkedett?

Hiszen, ha egy közel két órás Opera történését egy mai mozifilmre levetítem, akkor az körülbelül 5-10 percnyi szórakozást jelentene arányosítva, párbeszédekkel és a cselekménnyel együtt. Instant és azonnali a mai szórakoztatás.

Az operai előadás másnapján, a Facebook előtt ülve esett le, hogy a saját posztjaim statisztikája is igencsak hasonló tendenciát mutat. Egy hosszabb, nagyobb lélegzetvételű cikket, amire sokszor büszkén tekintek, általában néhány ezren olvasnak el. Ugyanakkor, ha ebből a cikkből kiragadok egy ütős, elevenbe találó, jól hangzó néhány soros bekezdést, akkor az ennek tízszeresét produkálja a nézettségi mutatókon.

Ez a napicuki-jelenség, amikor egy tömör, esszenciális, talán még lélekemelő instant gondolat,- és érzés-csomag érkezik az olvasóhoz, akiből jobb esetben kivált egy izgalmas érzés-foszlányt, elültet egy gondolatot. Ám nem tudom, hogy ez így – eltekintve az emberek különbözőségétől – rendben van-e?

Hiszen, tapasztalatom szerint, aki végigkövet egy hosszabb írást, egy részletesebb gondolatmenetet, az a cikkben részletezett témát mélyen átéli, és sokszor maga is a megoldás részesévé válik. Együtt gondozik a szöveg írója és az olvasó. Az író kézen fogja olvasóját és átsegíti az egyes lépcsőkön, megmutatja honnan hová lehet eljutni. Itt bejárhatunk egy mély érzést, felismerésekhez jutunk hozzá, amelyek akár egész életünkre is kihatással lehetnek.

Vajon, a rövid, fél perc alatt elolvasott napicuki tartalmak tudnak-e olyan mély változást hozni, hogy az hosszabb távon az olvasó életében kifizetődő legyen? Hány ilyen instant ingerrel találkozik az átlag olvasó, az internetet böngészve? Nincsenek erről statisztikáim, hogy egy nap átlagosan mennyi cikket, cikkecskét, napicukiságot tekint meg az internező, de érdekes lehet megerőltetni az agyunkat, hogy mi magunk mennyi ilyet olvastunk a héten. És ezek közül vajon mennyi az, ami igazán, mélyrehatóan meghatározza a jellemünket, gondolatvilágunk? Mennyire emlékszünk valójában?

Hiszen egy-egy hosszabb hangvételű cikk, amire akár fél órát is rászánunk, tudom, hogy képes hatalmas hatást elérni. Lehetséges, hogy szétszabdaljuk a figyelmünket sok-sok apró, instant lélekcsemegékre, amelyekkel a felszíni aktuális érzelemhullámainkat kavargatjuk meg, ahelyett hogy mélyebbre mernénk hatolni, valódi változást létrehozva önmagunkban?

Direkt fogalmaztam ilyen hosszú mondatokban, sok alá és mellérendeléssel. Egyfajta fricska ez a napicukinak, egy teszt, hogy mihez szoktatjuk hozzá magunkat. A néhány mondatos napicuki csemegéhez, vagy megeddzük szellemünket – ha már a testünkkel oly sokat foglalkozunk – és nem vagyunk restek mélyére tekinteni a saját gondolatainknak. Mert könnyen lehet, hogy a napicuki olyan, mint a nasi a testnek: édes, finom, jól esik és kívánja az ember. De élni vele nem lehet hosszú távon.


Kiss Balázs Kunó
író, spirituális tanító
www.csillagmag.hu