A harag csak elidőzik nálunk, és ha minden jól megy, nem marad sokáig az életünkben. Nem a legjobb szórakozásaink közé tartozik valakire vagy valamire haragudni, és az is nagyon rossz érzés, ha ránk haragszik valaki. Mégis normális emberi vonás és hagyni is kell, hogy haragudhassunk, ránk haragudhassanak. Még mindig jobb, mintha magukba fojtjuk a haragot. Az onnan nem fog felszívódni, elpárologni, hanem tárolódik, és odabent rombol. Az elfojtott harag pszichoszomatikus betegségek kialakulásához vezethet. Teljesen mindegy, hogy milyen kultúrában és mely földrészen élünk, a harag mindenhol jelen van és mindig veszélyérzetből alakul ki. A harag ugyanis nemcsak egy érzés, hanem egy arra adott válaszreakció is egyben.

Nem bűn haragudni, de azért tekintünk rá negatívan, mert a szeretet ellentéte. A szeretet pozitív, így a harag negatívumként kezeljük. A negatív érzelmeket is ki kell fejeznünk, ez egyértelmű, de ehhez nem kell szükségszerűen negatív viselkedést produkálni. Az sem mindegy, hogy ki mit látott otthon, ugyanis a harag kezelésének módjai nem velünk születettek, hanem tanultak. Kezdetekben úgy haragszunk, és úgy kezeljük a haragot, ahogy szüleinktől is láttuk, aztán később új mintákkal gyarapodhatunk, amelyet más emberektől veszünk át.

A harag állapotában lévő személy nem képes információkat befogadni, és olyanokat mond vagy tesz, amely nem jellemző. A haragot az sem csitítja, ha a sérelmekről mindenkinek beszél az ember. Némi feszültségtől ugyan megszabadíthat, de arra is esély van, hogy még inkább felhergeli saját magát. A haraghoz vezető útnak vannak jelei az ember szervezetében, ugyanis kipirosodhat az arc, megemelkedik a pulzusszám, izzadás is előfordulhat. Olyan, mint amikor egy vulkán kitörni készül. Ha történetesen magadban érzed ezeket a testi jelzéseket, érzed, hogy mindjárt kibuggyan belőled a haragod, akkor még arra is lehetőséged adódhat, hogy a helyzet felismerésével ebből kilépj ebből az állapotból. Erre nem mindig van lehetőségünk, és olyat tehetünk, amit utána megbánunk, szégyellünk. Gyarló emberek vagyunk, akik hibázhatnak, és ha a haragnak teret adtunk, megbántottunk olyat, akit nem is akartunk, akkor a minimum elvárás a bocsánatkérés. Nehéz szembenézni azzal, akit megbántottunk, de szükséges. A megbocsátás pedig döntés kérdése, amely fontos mindegyik fél számára.

Hajlamosak vagyunk egy kalap alá venni a haragot és az agressziót. Téves gondolat, mint ahogy az is, hogy ha azt hisszük, hogy ha kibeszéljük magunkból a történteket, akkor a harag is megszűnik bennünk. Minél fejlettebb fokon áll valaki a haragkezelésben, annál békésebben tudja megoldani a problémákat. A másik ember iránti kitüntetett figyelemmel, a feltétel nélküli szeretettel, a szemkontaktus felvételével szükséges meghallgatni. A legideálisabb lenne, ha a bennünk fortyogó harag megnyilvánulása előtt tudnánk kezelni a helyzetet, ám ha nem így alakul, akkor viszont bocsánatot kell tudnunk kérni. Aki erre nem képes, az megbetegítheti saját testét. A haragnak olyan megnyilvánulása lehet, amely depresszióhoz, megbetegedéshez vezethet.